Darabokra tépve Nyakadat harapom s közben szívom a véred, könyörögsz nekem, tőlem életed kéred. Fekete szárnyaimon vörös vér csordogál lassan, majd szédülni kezdesz, s kimúlsz halkan. Halálod pillanatában remegő szád a következőket mondja: ”Szeretném, hogy tudd, nem leszek többé szolga. Megfosztottál attól, mi az életet jelentette, elvetted azt, miért élni érdemes lenne.” Majd percekig nézlek téged s nem mozdulsz, üveges tekintettel a pokol felé fordulsz. Önelégült arccal hagyom összeroskadt, már hűlő tested, a halál hírnöke repül feléd, s kitépi szemed. Jóízűen fogyasztja azt, mivel a világot láttad, majd Isten megy hozzád, hogy adjon neked szárnyat. Lucifer közbelép s tollaid égeti, Urunk könyörög, de hiába kérleli. Nem kerülhetsz a felhők fölé hófehér szárnyakkal, az elízium s a pokol közt fogsz bolyongani örökkön fáradó lábakkal. Az e világon hagyott maradványaidat kutyák marcangolják szét, s ha napfényre vágyik élettelen tested, beborul az ég. Hátadon már most látszanak a halál jelei, lila foltokban gyűjtik össze alvadt véred az ereid. Érzed, ahogy a karodat tépi le egy vérszomjas vadállat, üvoltesz a fájdalomtól, de egy pillangó csókolja szádat. Színes, hatalmas szárnyait ajkadon eregeti, de arra jő egy újabb éhes állat, ki a lábad eszi. S a gyönyörű teremtés, ki holt tested csókolta, megrémül s repülni kezd a szolga. Magad csókoltad meg elhagyott tested, majd nem bírva a látványt kinyitod szemed. Édesanyád szorítja kezed, s törli verejtékező homlokod, ”Ne félj gyermekem, csak álmodtál. Nem eshet semmi bajod"