( Hosszú vers,de nagyon szép!Érdemes elolvasni.)

Cipellek
 

Szeretnélek,
de már késő
- sírod felett
fűzfa nő - s
szomorú
ágai alatt,
arcomra
kimondatlan
szavak
- mély barázdaként -
hullanak.

Még sért
a napfény:
- minden
céltalan -
ajtómon
lakat
kattan,
s ablakom
függönye
/ne lássak és ne lássanak/
behúzva
maradt.

Lelkemhez
láncol
a vádló
emlékezet -
kínlódásom
nem ereszt.
rosszul szerettelek!?
/Nem hallottam meg
szavaid
közt,
a szünetet./

/B/omló
magány.
Lavinaként
temet,
a volt-múlt, s
a nincs-jelen.
A jövő?
Vakvágány.
Magamra
maradtam.
Árván.
/Az idő
nem felejteni
tanít,
csak
megszokásra…
Kértem:
élj Te nélkülem,
mégis én
fekszem
üres ágyra./

Úgy hittem
- egykor -,
nem lehet
nagyobb a csend,
mint mikor
- észrevétlen -
elkoptak
a tegnap
mohó csókjai.
/S most,
hogy még neszezésed
sem hallom,
gondolataim
folyton
döngetik
homlokom
és semmi sem tudja
túlharsogni
néma sikolyom./

Gyenge vagyok.
A halálhoz
gyáva.
Lassan
emésztődöm majd
bele
az élet-pusztaságba.
/Mert igen,
a hídon állva,
gondoltam
a halálra.
Míg tollam
hegyén
csonka szavak
jártak-keltek
- velük
fel-felsejlő
emlékképek
feleseltek -
a Nap
aranyhidat ácsolt
mentében
s néhány
tele/s/írt lapom
fogócskát játszott
a széllel
a mélyben./

… ó, hányszor emlegettük
- összemosolyogva -
azokat az első,
őrült napokat,
mikor
azt kérdezted,
- nevetve -
mondjam hát,
játszótársad leszek-e?
/S emlékszem
a szóra,
mikor először
mondtad ki
- sírva -,
és nem feledem
azt az estét,
mikor térden álltál
- kezed
egy kis zöld dobozt
fogott -
a szívem
úgy kalapált,
pedig tudtam:
sohasem leszek
igazi arád…/

Az első éjen
rámcsókoltad
a sóvárgó hónapok
minden vágyát.
/És azon az
átvirrasztott éjszakán,
mikor egymás ölébe
bújva
órákig néztük
a nyár-este
meteorit-rajzát…/

- Te akkor mit kívántál?
… mikor
a város felett
a csillagos eget
fürkésztük.
- Én lopva
arcod
figyeltem…
/Hajnalban
szeretkeztünk
- oly´ mohó vággyal,
ahogy azelőtt soha -
égetett
minden
érintésed,
mintha az első
volna
és méhem
azon az éjjen
magába fogadta
- hetekig magában hordta -
a sejtet,
ki gyermekünk
végül
nem lehetett…/

… s ha kérdeztem,
öledben ülve:
hogy´ lehetsz
ennyire
lüke?
Te
komolyan
azt felelted:
ha nem lennél az,
nem is
lennék melletted.

… a dühöt,
mikor öklöd
nyomot hagyott
- most is látom -
a tapétánkon…

… a kést,
a mocskos
konyhakövön…
/… a szenvedélyes
- néha lázig tartó -
szócsaták
után
álomba
ringató
kezed…/

- Te se feledd!

S hogy halántékod
gödrébe
épp beleillett
homlokom.
Hányszor bizonygattuk,
Kedvesem,
mi ez,
ha nem jel:
összetartozunk?!
/´Semmi´k mögött
rejtőzik
a fájdalom./

… volt, hogy
együtt olvastuk
Merlét,
vagy
szavaltuk
Pilinszky
versét,
s ha azt dúdoltad fülembe: ó:
˝… szeretnélek,
csak egy percre…˝
elsodort
az este.
/Majd ártatlan képpel
kérdezted:
egy tigrincs
libabőrös
hogy´ lehet?!/

Most
csukott
szemhéjam vásznára
vetítem
az elmémbe
mélyen
beégett
képeket.
- Oly´ kevés!
Hát ennyi járt!
Ez volt kimérve.
- És bár néha
fájt,
megérte…
… hogy
Feléd sodort
a Csillag-Sors,
és lángolt.
/Az álmok
olykor
kegyesek.
Újrafonják
Sorsom,:
Sorsodba.
Mindig
Feléd megyek./

Nem felejtem
az érzést,
a szavakat,
és azokat
a napokat
- még azt az utolsó
szörnyűt se!
Azt a romba döntő
átkozottat,
mikor
hiába
kiáltottam
fuldokolva
neved…
/szemhéjad
meg se
rebbent
- és lezárt
pilláid mögött
nem álom
járt:
magához csábított
a halál.
Jéghideg
kezed
már hiába
vettem
kezembe
és hasztalan
csókoltam
homlokod,
- a vér
ajkaidra fagyott…/

A közelgő
ünnepre,
mit kérek?
- kérdezted,
majdnem utoljára.
Még
vágyhatok?
A meg nem élt napok…
/A szó,
mely kimondatlan
maradt
- mi már
csak
gondolat…
… nincs
azoknál magányosabb,
kik
a földi létben találkoznak…/

Így,
akarva-
akaratlan,:
szüntelen
cipellek
magamban.